A cikk Matt Licata írásának fordítása, az eredeti itt olvasható (angol nyelven).

„Könnyen készpénznek vesszük, hogy eljön a holnap, hogy lehetünk még tanúi a naplementének, hogy sétálhatunk egyet az erdőben, hallgathatjuk áhítattal a madarak énekét, vagy összefonódhatunk bensőségesen egy pillanatra a másikkal, ki előttünk áll. Egy kis részünk azonban tudja, mily törékeny a jelen, mily átlátszó a határ, s hogy az ’élet’ feliratú ajtó nem lesz mindig nyitva.

S mielőtt felismernénk, oly könnyen esünk a halogatás révületébe. A holnap ígérete dúsan szövi át bűbájával az egyéni és a kollektív pszichét.

Ennek az életnek a végén, amely bizonyosan korábban jön el, mint gondolnánk, egészen valószínűtlen, hogy azon fogunk merengeni, kipipáltunk-e mindent a feladatlistán, biztonságra játszottunk-e, meggyógyítottunk-e minden sebet a múltból, befejeztük-e rendesen a személyiségfejlesztő projektünket, vagy a végére jártunk-e valamiféle misztikus spirituális utazásnak.

A szívünkben talán egyetlen égető kérdés marad majd igazán: jól szerettünk-e?

Lélek-darabkák és elveszett részecskék keringenek körülöttünk, meg nem élt életeink szellemei; önmagunk olyan aspektusai, amelyek nem kaptak zöld jelzést a biztonságos átkelésre. A meg nem élt részeinket figyelemmel kísérni, költői soraikat meghallani, kialakulásuknak menedéket adni az együttérzés radikális megnyilvánulása.

Egy napon már nem lesz lehetőségünk ránézni, megérinteni, vagy egy egyszerű pillanaton osztozni mindazokkal, akiket szeretünk. Egy napon, amikor feléjük fordulunk, már nem lesznek itt. Lesz egy utolsó pillanat, amikor szembesülünk a lélegzetünk végtelenségével, rácsodálkozunk egy színre vagy illatra vagy a hóban fénylő kristályokra, egyesülünk a tenger körülölelő hatalmasságával.

Az utolsó esélyünk lesz ez a pillanat, hogy egy esőcseppben megpillantsuk az egész univerzumot, átéljük a közösség érzését egy baráttal, vagy megsirassuk a fényt, amint behódol a sötét égnek.

Egy utolsó esélye a gondolatnak, az érzésnek, a szerelembe esésnek, a zene beengedésének, szerelmi bánatnak, boldogságnak, szomorúságnak, és békének. Egy utolsó esélye annak a gyötrően titokzatos érzésnek, amitől érzékeny, eleven, a mindenséggel összekapcsolódó emberi lények vagyunk.

S mi van, ha ez az utolsó pillanat ma jön el? Vagy holnap? Vagy később a héten?

Tudván a halál biztos voltát, hogyan válaszolunk az élet eme szent és rövid manifesztálódására?

Talán az “életfeladatunk” nem arról szól, milyen munkát végzünk, milyen új dolgokat hozunk létre vagy vonzunk be magunk köré, vagy miféle misztikus spirituális megvilágosodásban van részünk. Talán az életünk feladata az, hogy éljünk, végre valahára, hogy megérintsük egymást itt és most a jelenlétünkkel és az egyetlen, zabolázatlan szívünk ajándékával.

És hogy megtegyünk mindent mások megsegítéséért, enyhítsük fájdalmaikat, figyelmesen meghallgassuk a történeteiket, s azt, ahogyan próbálnak értelmet nyerni egy olyan világról, amely kicsit talán megőrült. Hogy szavaink kedvességet árasszanak, és mindeközben ne mulasszuk el meglátni a szemünk előtt kibontakozó másik ember valójának a csodáját. Talán ez a legnagyobb ajándék, amit mindannyian adhatunk. “

Szerző: Matthew Licata

Fordítás: Balogh Ingrid